Két vándor indult egyszer együtt a nagyvilágnak: Igaz Mihály, aki soha életében nem hazudott, és Csalfa Ábris, aki soha nem mondott igazat, ha csellel többre jutott. Alig tettek pár mérföldet, máris összekaptak.
— Hiába vagy te becsületes — mondta Ábris —, a mai világban az boldogul, aki ügyesen csal.
— Nem hiszem — felelte Mihály. — Az igazság lassabb, de biztosabb.
Fogadtak: aki téved, annak a másiké lesz minden vagyona.
Az első faluban megkérdeztek egy embert, mit tart többre: a becsületet vagy a ravaszságot. Az ember, aki maga is fösvény volt, azt mondta: a ravaszságot. A második, a harmadik faluban is így jártak — az emberek jó része a csalafintaságot dicsérte. Így Mihály sorra elvesztette a fogadásokat, míg egy garasa sem maradt.
— No, most fizess — vigyorgott Ábris, és elszedte Mihály tarisznyáját, subáját, még a botját is. Aztán, hogy tökéletes legyen a győzelme, egy sötét erdő közepén cserben hagyta, éjnek idején.
Mihály fázósan felkapaszkodott egy nagy fa tetejére, hogy a vadak el ne érjék, s ott húzta meg magát. Éjféltájt három vén bagoly szállt az alsó ágra, és beszélgetni kezdtek a nap híreiről.
— Én azt tudom — huhogta az első —, hogy ennek az erdőnek a közepén, a villámsújtotta tölgy tövében egy vasláda arany van elásva. Aki kiássa, holtáig gazdag.
— Én azt tudom — szólt a második —, hogy a szomszéd király leánya megvakult, és senki nem tudja gyógyítani. Pedig csak a vár alatti forrás harmatos vizével kellene megmosni a szemét három reggelen át.
— Én meg azt — tette hozzá a harmadik —, hogy a falu kútja azért száradt ki, mert egy lapos kő nyomja a forrás száját. Ha elgördítik, újra buzogna a víz.
Hajnalban a baglyok elszálltak. Mihály lemászott, s előbb kiásta a villámsújtotta tölgy tövében a vasládát — tele volt arannyal. Aztán elment a szomszéd királyhoz, a forrás vizével három reggel megmosta a vak királykisasszony szemét, s a lány visszanyerte a látását. A király hálából hozzáadta a leányát és fél országát. Végül a kiszáradt falu kútjáról elgördíttette a követ, és a víz újra buzogni kezdett — a falu áldotta a nevét.
Igaz Mihály így lett gazdag, tekintélyes és boldog — épp azzal, hogy éjjel csendben, becsülettel meghúzta magát, ahelyett, hogy panaszkodott volna.
Nemsokára Ábris is meghallotta, milyen szerencse érte a régi útitársát. Kiszedte belőle, hol s hogyan jutott a tudáshoz, aztán maga is kiment az erdőbe, felmászott ugyanarra a fára, és leste a baglyokat.
Éjfélkor meg is jöttek a baglyok. De ezúttal gyanakodva néztek körül.
— Valaki kihallgatott minket a múltkor — huhogta az első. — A kincsünk odalett, a titkaink kinn járnak a világban.
— Nézzük meg a fát! — szólt a második.
Felröppentek az ágak közé, s megtalálták a lapuló Ábrist. Nekiestek, megtépázták, s úgy megriasztották, hogy Ábris eszét vesztve, összekarmolva menekült ki az erdőből — s többé színét se látták a környéken.
Igaz Mihály pedig hosszú, békés életet élt, és ha megkérdezték tőle a titkát, csak ennyit mondott:
— A hamisság előbb jár, hangosabb és gyorsabb. De az igazságnak hosszabb az útja, és biztosabb a hazatérése.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
