Volt egyszer egy öreg király, s annak három leánya. Ahogy érezte, hogy fogytán az ereje, egy nap magához hívatta mind a hármat, s így szólt:
— Leányaim, mielőtt átadnám a királyságot, tudni akarom, melyikőtök szeret engem igazán. Mondja hát meg mindegyik: mennyire szereti az édesapját?
A legidősebb lány mélyen meghajolt.
— Édesapám, én úgy szeretlek, mint a színaranyat a világon!
A királynak tetszett a szó, elmosolyodott.
A középső lány sem akart lemaradni.
— Én pedig úgy szeretlek, mint a legdrágább gyémántot és minden kincset a föld alatt!
A király bólintott, s csak úgy dagadt a szíve a büszkeségtől. Aztán a legkisebbhez fordult, Verához, akit a legjobban kedvelt.
— És te, kislányom? Te mennyire szeretsz?
Vera egy pillanatig gondolkodott, aztán csöndesen, de tiszta szívvel felelte:
— Édesapám, én úgy szeretlek, mint az emberek a sót.
A király arca elborult. „Mint a sót? — gondolta sértődötten. — Az a kis fehér semmiség, amit fillérekért mérnek a piacon? A nővérei aranyhoz, gyémánthoz hasonlítottak, ez meg a sóhoz?”
Úgy megharagudott, hogy nyomban elkergette a legkisebb lányát a palotából.
— Ha nem érek neked többet egy marék sónál, keresd a szerencsédet másutt!
Vera sírva indult útnak. Egy távoli faluban egy jó szívű molnárcsalád fogadta be, s ott élt csöndben, dolgosan, telt-múlt az idő.
Eltelt egy esztendő. A király egyre gyakrabban gondolt a legkisebb lányára, de a büszkesége nem engedte, hogy utána küldjön. Egy nap aztán nagy lakomát rendezett. A szakácsok pompás fogásokat készítettek — de a király titkon megparancsolta, hogy az ő tányérjába egyetlen szem sót se tegyenek, mert kíváncsi volt valamire.
Leült az asztalhoz, kóstolta az ételt — de bizony az íztelen volt, akár a mosogatólé. A legfinomabb sült is olyan volt, mintha szalmát rágna. Egy falatot sem bírt lenyelni.
Ekkor egy fátylas fiatalasszony lépett a terembe — mert Vera hallott a lakomáról, s eljött, hogy lássa az apját. Odalépett hozzá, s egy kis sótartót tett elé.
— Kóstold meg most, felséges uram — mondta.
A király megsózta az ételt, s egyszerre minden falat ízes és jó lett. Meglepetten nézett föl — s a fátyol mögött ráismert a legkisebb lányára.
Akkor értette meg, mit is mondott egy éve Vera. Az arany meg a gyémánt csillog, de nem tudsz megélni belőle: nem eszed, nem melegít. A só olcsó és szerény — de nélküle minden étel ízetlen, s az élet maga is sótalan. A lánya a legigazabb, legmindennapibb, legszükségesebb szeretettel szerette: azzal, ami nélkül semmi nem jó igazán.
A király könnyes szemmel ölelte magához.
— Bocsáss meg, kislányom. Vak voltam. A te szereteted ér a legtöbbet, mert az tart életben.
Attól fogva Verát tartotta a legbölcsebbnek mind közül, s mikor eljött az ideje, rá hagyta a királyságot. A nép pedig sokáig emlegette a mesét arról, hogy a legdrágább szeretet nem a csillogó, hanem az, amelyik olyan, mint a só: csöndes, hűséges, és nélküle nem ér semmit az élet.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
