Volt egyszer egy király, akinek egy lánya volt. A lány neve Kíra. Hatéves korában elveszítette az anyját, és attól fogva, akármit csináltak vele, nem mosolygott. Nem haragból, nem dacból — egyszerűen úgy tűnt, mintha eltört volna egy aprócska valami abban a fiók‑részében, ahol az öröm áll.
A király sorra hívott a palotába mindenkit, aki valami nevettetőt tudott. Bohócokat, akik négyrét hajtották magukat. Énekeseket, akik hamisan énekelve igyekeztek megnevettetni. Egy egész cirkuszt, ami három napon át mutatványozott a tróntermi szőnyegen. Kíra mindenkit végignézett, mindenkinek megköszönte a látogatást, és nem mosolygott.
A király végül kihirdette: aki Kírát nevetésre fakasztja, kapja meg a fél királyság jövedelmét egy évre.
A jelentkezők hosszú sorban érkeztek. Hercegek faragott táncbottal, mágusok cinkékkel a kalapjukból, mesemondók a Vas megyei vásártérről. Mindenki kilépett a tróntermi kapun, és senki nem volt szegényebb, mint mikor bement, csak nagyon‑nagyon csalódottabb.
Egyik tavaszi délelőttön egy fiatal pásztor érkezett a kapuhoz. Borvinak hívták. A kosarában egy maréknyi friss málna volt, amit aznap szedett a határból. A kapuőrök sokáig forgolódtak, de a király rendelete volt: aki próbálkozni akar, beengedhető.
Borvi belépett a tróntermi szőnyegre, és lassan körülnézett. Az aranyfalak vakítottak, a függönyök bódítottak.
— Felségek — mondta egyszerűen. — Én nem viccelek. Csak a hercegnőhöz jöttem.
Kíra felemelte a tekintetét. Borvi lassú léptekkel odament a trón mellé, és letette a málnás kosarat a padlóra.
— Hercegnő — mondta. — Tegnap este látogatóban voltam a húgomnál. Megfázott. Sokat hallgatott. Reggel beszéltem hozzá, és észrevettem, hogy a torka fáj. Akinek a torka fáj, az nem mer nevetni. Mert ha nevet, fáj.
Kíra szája nem mozdult. A királyi tanácsosok zavartan néztek össze.
Borvi a kosárból kivett egy szem málnát, és a tenyerébe tette.
— Hercegnő. Megengedi, hogy felteszek egy kérdést, amit senki nem tett fel önnek?
Kíra bólintott.
— Fáj a torka?
A teremben mindenki elhallgatott. Még a függönyök sem zörögtek.
Kíra lassan mondta:
— Nem fáj.
— Akkor talán a szíve helyén fáj valami — mondta Borvi. — És csak nem akarja, hogy észrevegyék.
Kíra szeme megrebbent. Először lefelé fordult. Aztán könny csordult a szempilláin. Egy. Kettő. Sok.
A király felemelkedett a trónról. Borvi nem mozdult. A málnát csendben odatette a hercegnő tenyerébe.
— Az anyám is szerette a málnát — mondta Kíra rekedten. — Reggelente kihozta a kertből.
Egy darabig csend volt. Aztán Kíra hirtelen valami olyat csinált, amit hat éve nem: a kézfejével letörölte a könnyét, és nevetni kezdett. Először halkan, aztán fennhangon. Lágy, ki‑kihagyó nevetés volt, mint mikor egy berozsdásodott zár először fordul.
A király leült. A kapuőrök sírtak.
Borvi nem kérte a fél királyság jövedelmét. Csak megkérte a királyt, hogy a tavaszi málnaszedés idején a határban a pásztorok jól kapjanak enni. A király aláírta a rendeletet még aznap.
Kíra ettől fogva újra nevetett. Nem mindig, és nem hangosan. De ha valaki figyelt — mint Borvi azon a délelőttön —, észrevette.
Mert néha nem a tréfa nevettet meg, hanem hogy valaki végre észrevesz minket.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
