Volt egyszer egy király, s annak a kertjében állt egy almafa, amely nem közönséges almát termett, hanem színaranyat. Minden évben megérett rajta hét alma, és minden évben, éppen a hetedik éjszakán, mind a hét eltűnt.
A királynak három fia volt. Az idősebbek felajánlották, hogy őrzik. Az első éjjel a legnagyobb ült a fa alatt, de éjfél felé olyan édes muzsikaszó szállt a kert fölé, hogy elnyomta az álom. Reggelre két alma hiányzott. A második éjjel a középső őrködött — az is elaludt, és eltűnt még három.
A harmadik éjjel a legkisebb, Tamás következett. Tamás a kertész fia volt, akit a király a magáénak nevelt, mert az édesanyja a királyné dajkája volt. Csendes, komoly fiú volt, aki tudta, hogy az álom ellen nem a bátorság segít, hanem a fájdalom. Szedett hát a galagonyáról néhány tövist, és a köpenye alá tette, a háta mögé. Ha bóbiskolni kezdett, a tövis megszúrta, és rögtön felriadt.
Éjfélkor jött a muzsikaszó. Aztán a levegő megrezdült, és hét fehér madár ereszkedett a fára. Ahogy a lábuk az ághoz ért, mind a hét leánnyá változott — olyan szépek voltak, hogy a hold is megállt fölöttük.
A legszebbik a legalsó ágon ült, és épp az utolsó almáért nyúlt. Tamás egy ugrással ott termett, és megfogta a kezét.
— Megvagy — mondta. — De nem bántalak. Csak azt mondd meg, miért viszitek el.
A leány ránézett, és elmosolyodott.
— Mert a mi kertünkben nem terem arany — felelte. — És mert aki hét éven át hét almát elvisz, annak teljesül egy kívánsága.
— Akkor kívánd azt — mondta Tamás —, hogy maradj itt.
A leány nem felelt mindjárt. De amikor a hat nővére felszállt, ő ottmaradt. Csak annyit kért, hogy a haját senki meg ne érintse, mert abban van az ereje.
Boldogan éltek egy hétig. De volt az udvarban egy irigy szolgáló, aki maga szeretett volna a fiúé lenni. Nyolcadnap este álomport szórt Tamás borába. A fiú mély álomba zuhant, a szolgáló pedig ollót vett elő, és levágta a leány leghosszabb hajfürtjét.
Abban a pillanatban feltámadt a szél. A leány fehér madárrá változott, és felszállt.
— Keress meg! — kiáltotta vissza. — Az Üvegvárosban, a világ szélén!
Tamás reggel a földön ébredt, kezében a levágott hajfürttel. Nem szólt senkinek, csak vette a tarisznyáját, és elindult.
Ment, mendegélt hét országon át. Először egy vak öreg juhásszal találkozott, aki a nyáját a hangjáról ismerte. Tamás megitatta a birkáit, s az öreg útbaigazította: „Menj addig, amíg a folyó visszafelé folyik.” Aztán egy öreg révésszel találkozott, aki száz éve nem szállt partra. Tamás átvette tőle egy fordulóra az evezőt, s a révész megmutatta a Napkelte hídját. Végül egy vén szélmolnárhoz ért, aki száz éve nem aludt. Tamás őrizte helyette a malmot egy éjjel, s a molnár reggel elárulta: az Üvegváros kapuját csak az nyithatja ki, akinek az igazi neve ott van a kezében.
Akkor Tamás előhúzta a hajfürtöt. A fürt megmozdult a tenyerén, és mutatni kezdett, mint az iránytű.
Ment utána három nap, három éjjel, míg a világ szélén megpillantotta a várost, amely úgy csillogott, mint egy jégtábla napkeltekor. A kapu előtt kinyújtotta a kezét a hajfürttel — és a kapu magától kinyílt.
Bent, az udvar közepén ott állt a leány. A hajához kapott: az elvágott fürt éppen visszanőtt.
— Hét évig őriztem az almákat — mondta. — De te hét országot jártál értem. Ez többet ér.
Hazatértek. A király a fél országát Tamásnak adta, a menyegzőt hét napig ülték, s az almafa attól fogva minden évben mind a hét aranyalmát megtartotta.
Amit igazán szeretünk, azt nem elég őrizni — el is kell menni érte a világ végéig.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
