A messzi hegyekben, ahol az utak már nem találnak fel egészen a csúcsig, két vár állt egymással szemben. Az egyiket Holdkő várának nevezték, mert tornyai éjjel halványan világítottak, mint egy elhagyott telihold. Itt élt egyedül egy tündérleány, akit a vidék népe csak Csillagvirágnak hívott, mert ahol elment, ott reggelig nyíltak a mezei csillagok.
A másik vár, Hollóhegy, sötétebb volt. Egy özvegy királyné lakott benne egyetlen fiával, Bendegúzzal. Az özvegy értett a bűbájhoz; gyökerekből, leszáradt madárszívekből és holdfénynél leszedett fűből főzte azokat a szereket, amelyekkel akár az időt is megfordította, ha kellett.
Bendegúz királyfi szép legény volt; ha végigment a falun, az asszonyok a fonalukat is leejtették. De ő egyikre sem nézett. Ahányszor felment a Hollóhegy bástyájára, csak a túlsó hegy felé fordult, és sokáig állt mozdulatlanul, mert Holdkő várából egyszer látta meg, ahogy Csillagvirág kibontotta a haját, és onnantól nem tudott másra gondolni.
Egy reggel felült fehér paripájára, és átment a két völgy között. Holdkő udvarán a tündérleány éppen egy ezüstkanalat fényesített.
— Eljöttem érted — mondta a királyfi, és lekapta a süvegét. — Légy a feleségem.
Csillagvirág felnézett. Sokáig vizsgálta a királyfit, mintha azon gondolkodna, melyik szóval bántsa jobban.
— Te? — kérdezte végül. — Földi ember vagy. A te szíved hetven évig dobog, az enyém hétszáz évig. Mit kezdjek én veled? Egy ujjnyi tűzifa, és én vagyok az egész erdő. Eredj haza, fiú. Felejts el.
Azzal eldobta a kanalat, és bement a palotába. Az ajtót becsapta. Bendegúz királyfi sokáig állt a vár udvarán, mire elindult vissza.
Otthon nem evett. Nem aludt. Az anyja főzte neki a legerősebb füvet, amit ismert — semmit nem használt. A királyfi úgy fogyott, mint a gyertya, ami felejtésből égve maradt. Hetedik napon meghalt.
Az özvegy királyné nem sírt. Letette a fia kezébe a süvegét, eltemette a Hollóhegy alatti kőkamrában, aztán visszament a tornyába, és három napon át nem szólt senkihez.
A negyedik napon felkelt. A katonáit összeszedte. Indultak Holdkő ellen.
A vár nem tartotta sokáig magát. A királyné bűbája ott szállt a sereg előtt, és ahova ért, kő kövön nem maradt. Csillagvirág a hátsó kapun menekült ki. Szaladott a sziklák között, le a fenyvesbe, át a patakon. Az özvegy királyné a nyomában.
— Hiába futsz! — kiáltotta a királyné. — A fiam helyén üresség van bennem. Csak akkor nyugszom, ha tebenned is üresség lesz.
Csillagvirág már a domb tetején állt. Fáradt volt, mert a tündérek lába sem győzi a futást örökké.
Az özvegy királyné megállt. Felemelte a kezét, és kimondta a legrégebbi átkot, amit tudott:
— Ha sem el nem ér az átkom, sem a kardom el nem érne — legyen belőled kő. Olyan kő, ami nem nő, nem porlik, nem felejt. Álljon ott, ahol vagy. Évszázadig. Amíg meg nem tanulja, mi az, ha valakit elutasítanak.
Csillagvirág megpróbált még egy lépést tenni. Nem ment. A lába elnehezült. Aztán a térde. Aztán a melle. A haja is megdermedt, és kővé vált, ahogy az ezüst gyűrűi is. Egy pillanat alatt szobor lett belőle a hegyháton.
Az özvegy királyné lassan leeresztette a kezét. Megfordult, és visszament Hollóhegyre, ahol a katonái várták. Soha többé nem mosolygott, és három télre rá ő is meghalt.
A kő pedig azóta is ott áll. A pásztorok nyáron leveszik a kalapjukat, ha mellette mennek el. Az öregek azt mondják, néha — amikor nagyon csendes a hegy — hallani, ahogy a kő belül megreped egy kicsit, mintha végre tanulna valamit.
Mert a gőg és a bosszú egyformán megkövez. Egyik kívül, másik belül.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
