Volt egyszer egy faluban egy lány, úgy hívták: Kata. Nem volt annak semmi baja, ép volt a keze-lába, fürge is lehetett volna — csakhogy a világ legrestebb teremtése volt. Ha az anyja seprűt adott a kezébe, Kata leült a seprűre. Ha vizet kellett hozni, inkább megvárta, míg esik az eső. Ha a tyúkok kotkodácsoltak a tojásért, azt mondta: „Ráérnek azok holnap is.”
Az anyja már torkig volt vele.
— Kata, Kata, mi lesz veled? Így az égvilágon senki el nem vesz feleségül. Ki akar egy olyan asszonyt, aki még a kását is megvárja, míg magától a szájába folyik?
Kata csak legyintett, s aludt tovább a kemence mellett.
Történt egyszer, hogy a szomszéd faluból egy jómódú, dolgos legény, Gergő járt arra. Meglátta Katát az ablakban, s mert a lány csakugyan takaros volt, gondolta, megnézi közelebbről is. De előbb — mert eszén járt — kileste, milyen a lány a munkában.
Beállított a házhoz, s kérte, hogy adjanak egy kis vizet. Kata rá se hederített, hanyatt feküdt a lócán, s csak annyit mondott:
— Ott a korsó, a kúton. Aki szomjas, húzzon magának.
Gergő elmosolyodott, elköszönt, s magában azt gondolta: „Ebből bizony nem kérek. A szép arc egy hét alatt megszokott, a lustaság meg egy életen át keserít.”
Kata hallotta, hogy a legény búcsúzáskor a kapuban ezt mondja az anyjának:
— Kár érte, gazdasszony. Szép lány, de aki még egy korsó vizet sem ád, azzal az ember fölkopik az állán.
Ez most valahogy a szívébe nyilallt Katának. Nem is annyira a legény miatt — hanem mert egyszerre meghallotta, milyennek látják őt kívülről. „Hát tényleg ilyen vagyok? Akitől még egy korty vizet is sajnálnak elkérni?”
Egész éjjel forgolódott. Reggel — életében először — a nap előtt kelt föl. Fogta a korsót, hozott vizet. Megetette a tyúkokat, kisöpörte az udvart, tésztát gyúrt az anyjának. Az anyja azt hitte, álmodik.
Eleinte nehéz volt: fájt a dereka, unta a sok tennivalót, s ezerszer visszavágyott a kemence mellé. De észrevette, hogy a friss kenyér, amit ő dagasztott, jobban esik; hogy a rendbe rakott udvarban öröm megállni; s hogy az emberek egészen másképp köszönnek neki az utcán.
Telt-múlt az idő. Katát meg sem lehetett ismerni: dolgos, ügyes menyecske lett belőle, akinek háza csak úgy ragyogott. S mikor a következő tavasszal Gergő megint arra járt, épp Katát látta, amint vígan, dúdolgatva teregette a fehér vásznat a napra.
— Hát te? — ámult el a legény. — Te volnál az a lány, aki egy korsó vizet sajnált?
— Én bizony — nevetett Kata, s már nyújtotta is a hűs vizet a kútról. — De az a lány már nincs. Elzavartam. Igazad volt: a lustaság a legdrágább szokás, mert mindent elvesz, még a kérőt is.
Gergőnek most már nemcsak a lány arca tetszett, hanem a szorgalma is — s ez az, ami megmarad. Nemsokára meg is kérte a kezét, s boldogan éltek, mert a ház körül ketten dolgoztak, ketten pihentek.
A faluban pedig, ha valakit el akartak riasztani a restségtől, csak annyit mondtak neki:
— Ne légy olyan, mint a régi Kata! Légy inkább olyan, mint az új.
Mert a lustaság nem sors, hanem szokás — s a szokást, ha az ember akarja, meg lehet fordítani. Néha egyetlen igaz szó is elég hozzá, csak legyen bátorságunk meghallani.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
