A Holt‑Tisza partján élt egy kis falu, ami fele halászatból, fele kosárfonásból tartotta el magát. A nád sűrűn nőtt a parton, de néhány éve a halak elfogytak. A reggeli hálók üresen lógtak vissza a csónakokba. A halászok bottal jártak, de a botnál súlyosabb volt rajtuk a csend.
A falu szélén, a varga kertjében állt egy nádból kötözött madárijesztő, kalap nélkül, csak egy szalmazsákkal a vállán. Az emberek elfeledkeztek róla, mióta a kert kiszáradt.
Egy fagyos januári éjjelen a hold úgy ereszkedett le, mintha a kéményeken pihenne. Egyik fénykarja megérintette a nádember mellkasát. A nádkötés szorosabb lett. A két szem, amit a kertészné régen szénből rajzolt rá, megrebbent. A nádember levette magáról a szalmazsákot, és kilépett a kertből.
Az utcán egy fiatal kéménysöprő ült a járda szélén. Petróleumos kannáját a térde mellé tette, az arca koromtól fekete volt, a szeme tiszta.
— Te ki vagy? — kérdezte a kéménysöprő.
— Nádember vagyok. Veled tartanék.
— Hova mész?
— Nem tudom. Csak elmenni szeretnék.
A kéménysöprő bólintott, és elindultak. A folyóparton egy hosszúlábú gém éppen sántikálva állt fél lábon, és gondolkodott.
— Halló — mondta a gém. — Hallottátok, hogy az óriás megint felfalta a hajnali rajt?
— Nem hallottuk — felelte a nádember.
— Egy hete az utolsó harcsa is eltűnt. Holnapra a sügér sem lesz.
A nádember leült a fűre.
— És nincs senki, aki elkergetné?
— A halászoknak nincs erejük. A földesúr nem törődik vele. Az óriás a folyókanyar mögött lakik.
— Velünk jössz? — kérdezte a kéménysöprő.
— Megyek — mondta a gém.
A negyedik társuk egy elhagyott üstdobos volt a sárguló vásárkörnyékről — vándor cirkusz hagyta ott, mert az üstdob hangja már sercegett. Az üstdobos boldogan állt fel a padról. Az üstdobot a hátára kötötte, és csatlakozott.
A folyókanyar mögött a part megnyílt, és egy kavicsos öbölben ott ült az óriás. Olyan magas volt, hogy fejét nem lehetett egyszerre belátni. A térdén egy harcsahalom feküdt, és lassan ette.
A nádember nem rohant rá. Inkább lement a part felé, és belegázolt a sekélybe. A nád kötése meglazult egy kicsit a vízben.
— Hé, te ott fent — szólalt meg. — Olyan rest vagy, hogy a saját vacsorádat sem tudod kifogni. Csak a más szájából vágod ki.
Az óriás lassan felemelte a fejét. A harcsa kicsúszott a térdéről.
— Mit mondtál, kötés?
A gém erre fölszállt, és pontosan az óriás bal szeme előtt körözött, lassan, fenyegetően. Az óriás kapkodott felé.
— Üstdobos! Most! — kiáltotta a kéménysöprő.
Az üstdobos megrázta az üstöt. A serc‑zörgő, repedt hang úgy szólt, mintha kőszikla esett volna le egy hegyről. Az óriás megijedt, mert azt hitte, mögötte sereg jön.
A kéménysöprő ekkor odalépett a tűzhöz, amit az óriás a parton rakott, és koromfekete kannájával egy nagy karikába csapta a hamut. A tűz kialudt. A folyópart hirtelen sötét lett.
Az óriás állva maradt, körülnézett — sötét, hang, csípés a szemnél, és egy kis kötés‑ember, aki kacagott a vízben.
Felugrott, és elszaladt. Az ágain lévő harcsák visszahullottak a vízbe.
Hajnalra a halászok hálói újra megteltek.
A falu összegyűlt a kikötő pallójánál. A varga, akinek a kertjében a nádember született, levett a fejéről egy kerek nemezkalapot, és föltette a nádember kötéskoronájára.
— Légy a királyunk, ha akarsz — mondta.
A nádember megrázta a fejét.
— Király nem kell. De a kikötő pallójánál szívesen állok őrt. A gém, a kéménysöprő meg az üstdobos itt marad mellettem. Annyian leszünk, amennyien kellünk.
Azóta a Holt‑Tisza partján négy alak álldogál a kikötőpallónál. A halászok megemelik nekik a kalapjukat reggelente.
Mert a sereg nem attól erős, hány emberből áll, hanem hány szívből.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
