Élt egyszer egy nagy tó partján egy szegény halász, Bendegúz. Kicsi kunyhóban lakott a feleségével, s bizony úgy éltek, hogy amit reggel kifogtak, azt este megették. De azért nem panaszkodtak, mert szerették egymást, s a jó szó náluk mindig akadt, ha a hal nem is.
Egy borongós reggelen Bendegúz kivetette a hálóját, s mikor kihúzta, egy különös hal akadt benne: pikkelye csillogott, mint az arany, s a szeme, akár két kék drágakő.
— Halász, halász — szólalt meg a hal emberi hangon —, ereszd vissza a vízbe az életemet, s én hálából teljesítek neked három kívánságot. De vigyázz: háromnál több nem lesz, hát jól gondold meg mindegyiket.
Bendegúz úgy meglepődött, hogy majd’ elejtette a hálót. De jó szíve volt, hát visszaengedte a halat a tóba.
— Nem is a kívánságért — mondta —, hanem mert nem való megölni azt, aki az életéért kér.
A hal egyet villant, s eltűnt a mélyben. Bendegúz meg hazaballagott, s elmesélte a feleségének, mi történt.
Az asszony, Rózsa, tapsolt örömében.
— Három kívánság! Bendegúz, most aztán meggazdagszunk! Kérjünk kastélyt, kérjünk aranyat, kérjünk hat lovat!
De ahogy ezt mondta, elgondolkodott. Leültek a kis lócára, s tanakodtak reggeltől estig. Mert minél többet gondolkodtak, annál jobban féltek elpazarolni akár egyet is.
— Ha kastélyt kérünk — tűnődött Bendegúz —, ki fűti be? Ha sok aranyat, jönnek a rablók. Ha hat lovat, mivel etetjük?
Estére megéheztek mind a ketten, mert a nagy tanakodásban egész nap egy falatot sem ettek. Rózsa fáradtan sóhajtott:
— Jaj, bárcsak itt gőzölögne előttünk egy jó tál meleg halászlé!
Alig mondta ki, abban a percben ott állt az asztalon egy tál gőzölgő, piros halászlé, olyan illatos, hogy összefutott a nyáluk. Bendegúz a fejéhez kapott:
— Feleség, elpazaroltál egy kívánságot egy tál levesre!
Rózsa elszégyellte magát, s bosszúságában kicsúszott a száján:
— Ó, én oktondi! Bárcsak a fejemhez ragadna ez a tál, amiért ilyen bolondot kívántam!
S lám, a tál abban a szempillantásban odaragadt Rózsa fejéhez, s sehogy sem akart leválni. Húzták, cibálták, de nem mozdult.
Most aztán csak egyetlen kívánság maradt. Bendegúz nézte a feleségét a fejére tapadt tállal, s tudta jól: kérhetne most kastélyt, aranyat, hat lovat — de akkor Rózsa élete végéig ott hordaná azt a tálat.
— Aranyhal — mondta halkan a tó felé —, utolsó kívánságom: váljon le a tál a feleségem fejéről, s legyünk megint úgy, ahogy reggel voltunk.
A tál abban a percben lehullott. Rózsa a nyakába borult az urának, s mind a ketten nevettek meg sírtak egyszerre.
Kastély nem lett, arany sem lett. De aznap este megették a jó halászlét — mert az bizony ott maradt az asztalon —, s úgy érezték, gazdagabbak, mint valaha. Mert megtanulták: nem a három kívánság tett volna boldoggá, hanem az, hogy megvan egymásnak, s van egy tál meleg étel az asztalon.
S ha azóta megkérdezte tőlük valaki, mit kívánnának, ha lehetne, Bendegúz mindig csak mosolygott:
— Semmit. Már mindenem megvan, ami kell.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
