Manó tizenhat éves volt, amikor szolgálatba szegődött a Berki uradalomba. A földesúr, akit a falu csak „Kéthajú úrnak” hívott, mert mindig úgy fésülködött, mintha kétfelé választaná a hajat, ha pénzről volt szó, a fizetséget egyfelé választotta.
— Egy év szolgálat — mondta Manónak az első napon —, és ha jól viseled magad, mindenért kapsz egy egész szem fokhagymát.
Manó megemelte a süvegét.
— Egy egész szem fokhagyma egy év munkáért — ismételte. — Megegyeztünk?
A földesúr nevetett, és kezet fogtak.
A negyedik hónapban a földesúr egy kovácsmestert keresett egy elromlott vasrácshoz. A városból várta. Manó megelőzte.
— Uram — szólt —, a vasrácsot én is meg tudnám csinálni egy nap alatt. A városból a mester két nap múlva ér ide, és sokba kerül. Csak adjon mellém egy szegletes követ, egy lópatkót, és egy szem fokhagymát előre.
— Egy szem fokhagymát? — kérdezte a földesúr. — Mit kezdesz a fokhagymával?
— Nem fontos. Megegyeztünk?
A földesúr örült, hogy spórolt a mesteren, és odaadott egy szegletes követ, egy lópatkót és egy fokhagymát. Manó leült a kovácsműhely előtt, a követ megforgatta, a patkóra rátett egy követ, a követ kalapálta — délutánra a vasrács összeállt. Estére a fokhagymát Manó már Beréknél leadta cserébe egy kosár tojásért és három liter tejért, mert Berék felesége köszvényre épp fokhagymát keresett.
A nyolcadik hónapban a földesúr egy hosszú szerződést kötött volna Manóval a betakarításra: minden negyedik kévét megkapja, ami nem fér a szérűre.
— Megegyeztünk? — kérdezte. — Csak ami nem fér a szérűre.
Manó kétszer is elolvasta a szerződést, megsodorgatta a süvegét, és bólintott. — Megegyeztünk.
A betakarításkor Manó este, amikor a kévék már nem fértek a szérűre, átrendezte a szérűt: lapjáról az élükre fordította a kévéket, és a köztük lévő helyet kihagyta. A szérű hirtelen feleannyi kévét bírt el; a maradék — minden negyedik kéve — Manóé lett. Telefért belőle a fél istállója.
— Ez nem így volt megbeszélve — fortyant fel a földesúr.
— A szerződés azt mondta: ami nem fér a szérűre. A szérű ahogy van, annyit bír el. Hogy mennyit bír el, az nem volt benne. Megegyeztünk?
A földesúr morgott, de a szerződést maga írta, így nem szólhatott.
A tizenkettedik hónap végén Manó beállt a tornácra a fizetésért. A földesúr odaadott neki egy szem fokhagymát.
— Itt vagyok — bólintott Manó. — Csak még egy szóra. Mondtuk, ha jól viselem magam, akkor kapok. Hogyan viseltem magam?
— Jól — felelte a földesúr fanyalogva.
— Akkor uram, kérdezem: melyik szem fokhagymát adja? Ami egész? Vagy hatba szelt? Mert az „egész szem fokhagyma” csak akkor egész, ha hatra szeli el. A vásárban a héjas, egész fej fokhagymát egy szemnek mondják, és attól, hogy egy szemes a tálban, attól még nem szem — gerezd. Itt megint csak megkérdezem: megegyeztünk?
A földesúr fejére tette a kezét. Manó odanyújtotta a megállapodás cetlijét, amit ő maga írt át — pontosan a földesúr szavaira: „egy egész szem fokhagymát”. A nagy fejet a piacon szemnek nevezik. A fokhagyma‑fej nagykereskedelmi árát Manó tudta.
A földesúr kifizette neki ennek megfelelő ezüstöt — mert egy „szem” (azaz egy fej) fokhagymát egy szegény jobbágy gyereknek nem ad át máshogy nem lehet. Manó elköszönt, és hazament. A pénzből vett a húgának új papucsot, az anyjának új kötényt, és magának egy kis földet a falu szélén.
Mert akinek üres a zsebe, gyakran teli a feje.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
