Egy hegyi falu szélén élt két lány az édesanyjukkal. Az idősebbet Borisnak hívták, a fiatalabbat Erzsikének. Boris szép volt, de rátarti; egész nap a tükör előtt ült, s a munkát mindig a húgára hagyta. Erzsike ellenben szelíd volt és dolgos: ő hordta a vizet a forrásról, ő söpörte az udvart, ő gondozta a kertet — és sosem zúgolódott.
Egy forró nyári délután Erzsike épp a forráshoz ment a korsóval. Ott egy görnyedt, rongyos öregasszonyt talált, aki a mohos kövön pihent.
— Kislányom — szólította meg az öregasszony reszkető hangon —, adnál-e egy korty vizet? Kiszáradt a torkom a hosszú úton.
Erzsike nyomban odanyújtotta a friss, hűs vizet.
— Igyál csak, néném, amennyi jólesik. S ha megpihentél, elkísérlek a faluba, ha oda tartasz.
Az öregasszony ivott, aztán elmosolyodott — s ahogy fölemelte a fejét, a rongyai fényes selyemmé változtak, a görnyedt hát kiegyenesedett, s ott állt előtte egy sugárzó tündér.
— Jó szívvel adtál vizet egy szegény vándornak, pedig nem tudtad, ki vagyok — mondta a tündér. — A jóság, amit fizetség reménye nélkül teszünk, a legszebb varázslat a világon. Fogadd hát az ajándékomat: mostantól, valahányszor szép, kedves szót szólsz, egy szál virág vagy egy csillogó gyöngy hull ki az ajkadon.
Azzal eltűnt.
Erzsike hazasietett, s ahogy köszöntötte az anyját — „Jó estét, édesanyám!” —, két piros rózsa és egy fényes gyöngyszem hullott a lába elé. Az anyja ámult-bámult, s a lány elmesélte, mi történt a forrásnál.
Boris irigykedve hallgatta. „Ha egy vén koldusnak adott vízért ennyi jár, én majd kirakom a tündért aranyból!” — gondolta. Fogta a legszebb ezüstkorsót, s másnap kevélyen kivonult a forráshoz.
Ott csakugyan üldögélt valaki: ezúttal egy poros ruhájú, fáradt vándorlegény.
— Kisasszony — kérte a legény —, adnál-e egy korty vizet?
— Még mit nem! — förmedt rá Boris. — Talán bizony a te szolgálód vagyok? Meríts magadnak, ha szomjas vagy.
A vándor fölállt — s abban a percben megint ott ragyogott a tündér.
— Kemény szívvel szóltál egy fáradt emberhez — mondta szomorúan. — Ahogy másokkal bánsz, úgy legyen a szavad is: mostantól, valahányszor gorombán szólsz, egy varangy vagy egy csúszómászó ugrik ki a szádon.
Úgy is lett. Boris hazaérve az első mérges szavára egy nagy varangyot köpött a küszöbre, s bizony azután óvatosabban válogatta meg, mit mond — mert a csúf szó csúf dolgot szült.
Erzsike jósága híre ment a hét faluban, s egy nap a szomszéd birtok fiatal, jólelkű gazdája is meghallotta. Elment hozzá, elbeszélgetett vele, s úgy megszerette a szelíd szaváért — nem a hulló gyöngyökért —, hogy feleségül kérte.
Boris pedig lassan megtanulta a leckét. Ahányszor kicsúszni készült a száján egy goromba szó, eszébe jutott a varangy, s inkább elharapta. S egy idő után, ki tudja, talán csak megszokásból, kedvesebb szavakat kezdett mondani — először kényszerből, aztán már szívből is. A varangyok elmaradtak, s bár virág nem hullott a szavára, az emberek megint szívesen ültek le mellé.
Mert a tündér ajándéka valójában nem a gyöngy volt, s nem is a varangy. Hanem az igazság, amit mind a két lány megtanult: a jó szó szebbé teszi a világot magunk körül — a gonosz szó pedig csúffá. S hogy melyik hulljon ki a szánkon, azt mindig mi választjuk.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
