Volt egyszer két testvér, Máté és Áron. Az édesapjuk, mikor megöregedett, rájuk hagyta a kis birtokot: a szántót elosztotta igazságosan kétfelé, s a kettő határára épp egy öreg, terebélyes diófa esett. A fa fele Máté földjén állt, a fele Ároné.
— Ezen a fán osztozzatok békével — mondta nekik az apjuk a halálos ágyán. — Ami jó dolog kettőtöké, azt csak együtt élvezhetitek igazán.
Egy darabig meg is volt a béke. De ahogy telt az idő, Áronban lassan gyökeret vert a kapzsiság. Egyre azt nézte, nem esik-e több dió a bátyja oldalára; egyre azt számolgatta, nem az ő gallya-e a nagyobb.
Ősszel, mikor a dió beérett, Áron kilesett: a szél épp éjjel rázta a fát, s reggel bizony több dió hevert Máté oldalán. Áron elöntötte a méreg.
— Ez így nem járja! — kiáltotta. — Az én fám az enyém, hozzon nekem, ne a bátyámnak!
Fogott egy nagy ponyvát, s a fa saját oldalára feszítette ki, hogy egyetlen dió se hullhasson át Mátéhoz. Sőt, még a bátyja felé nyúló ágakat is levagdosta, hogy „ne lopja el a termést”.
Máté látta ezt, de nem szólt, nem haragudott. Ő maga is fölszedte, ami az ő oldalán hullott, s egy jókora kosárral átvitt a testvéréhez.
— Áron, öcsém — mondta —, ez a tiéd. A fánk fele a tiéd, hát a dió fele is. Minek civakodnánk azon, amiből mind a kettőnknek jut?
Áron elszégyellte magát egy pillanatra, de a kapzsisága még mindig erősebb volt. Elvette a diót, de meg nem köszönte, s a ponyvát ott hagyta a fán.
Csakhogy a levágott ágak miatt a diófa Áron felőli fele beteg lett. A vágások helyén beszivárgott az eső, elkorhadt a törzs, s a következő nyáron Áron oldalán már alig termett néhány szem. Máté oldalán viszont, ahol a fa háborítatlanul lombosodott, dúsan roskadoztak az ágak.
Áron most már igazán elkeseredett. Odaállt a bátyja elé, s szégyenkezve mondta:
— Máté, az én oldalamon elpusztult a fa. Kapzsi voltam, s a magam ágát vágtam le. Most nincs mit ennem télre.
Máté csak megölelte.
— Ne búsulj. Nem azért ültette apánk ezt a fát, hogy rajta veszekedjünk, hanem hogy tápláljon mindkettőnket. Gyere, szedjük le együtt az én oldalamról a termést, s osszuk meg felesen, ahogy apánk mondta. A jó testvér nem azt nézi, kié a fa fele — hanem hogy egyik se éhezzen.
Úgy is tettek. S míg együtt szedték a diót a fáról, Áron megértette, amit addig nem: a kapzsiság levágja a saját ágát. Aki mindent magának akar, annak a végén kevesebb marad, mint aki megosztja, amije van.
A következő tavasszal a két testvér együtt oltott be egy új diócsemetét Áron kopár oldalán, s attól fogva közösen gondozták az egész fát. Termett is bőven mind a két oldalon, mert — ahogy az öreg apjuk megmondta — ami jó dolog kettőé, azt csak együtt lehet igazán élvezni.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
