Az erdő szélén, egy düledező vályogházikóban élt egyedül Boris néni. Tyúkja már nem volt, kecskéje sem; csak egyetlen kis madara, egy pirosbegyű pinty, akit még süldőkorában mentett ki a hóesésből, és azóta sem hagyta el a háztetőt.
Egyik tavaszi reggelen a pinty az országút porában csipogott valami fölött. Boris néni odasántikált, és felemelt egy zöldre rozsdállt réz‑félkrajcárt.
— Nicsak, kis Pinty — mondta. — Holnap kenyérre futja.
De a krajcár nem ért haza. A falu bírája éppen arra ment kétlovas hintajával, meglátta a fényt az öregasszony tenyerén, és lehajolt érte.
— Ezt te találtad? — kérdezte. — Akkor az ország földjéből való. Az ország földje az enyém.
És elvitte.
Boris néni leült a küszöbre, és sírdogált. A pinty figyelte, aztán felrebbent a kerítésre.
— Ne szomorkodj — mondta. — Visszahozom.
Berepült a bíró udvarára, fellebbent a kéménytetőre, és olyan hangosan kezdett kiabálni, hogy a túloldali harangozó kétszer is rákongatott a kötélre:
— Bíró úr! Add vissza Boris néninek a réz‑félkrajcárt!
A bíró kirohant a tornácra. Először elhajtotta volna kalappal, aztán bottal, végül kiadta a parancsot a szolgáknak:
— Fogjátok el. Dobjátok a kútba.
A pintyet elkapták. Bevitték a kút kávájához, és lehajították. A madár megcsillantotta a szárnyát, és nagy levegőt vett. A begye, amely apró volt mint egy mogyoró, hirtelen kitágult — és magába szippantotta a kút egész vizét, az utolsó cseppig.
Kiszállt a kút száján, leporolta magát, és tovább kiabált:
— Bíró úr! Add vissza Boris néninek a réz‑félkrajcárt!
A bíró most már vörös volt, mint a tűzhely teteje.
— A kemencébe vele! Fűtsétek úgy, hogy a téglái is sírjanak!
Bedobták. A pinty a forró parazsak között csak megint nagyot lélegzett, és begye magába gyűjtötte az egész tüzet — a parazsat, a lángot, még a hamut is. Aztán kiröppent a sütőlyukon.
— Bíró úr! Add vissza Boris néninek a réz‑félkrajcárt!
A bíró most már sápadt is, dühös is volt.
— A méhkashoz vele! Hadd csípjék halálra!
A méhes mögött három kas állt, mindegyik tele zsongással. A pintyet odadobták. Megint az a nagy lélegzet — és a kasok kiürültek, mind a háromezer méh a pinty begyébe vonult.
Kirepült a méhesből. Visszaszállt a tornác előtti diófára.
— Bíró úr! Most utoljára. Add vissza Boris néninek a réz‑félkrajcárt!
A bíró elhajította a kalapját. Lemondóan rászólt a feleségére:
— Hozd ki azt a vacak krajcárt. Hozd már.
A pinty lement, csőrébe fogta a krajcárt, és elindult haza. De mielőtt elhagyta volna az udvart, megrebbentette a szárnyát, és elengedte mindazt, amit hordozott. A víz végigömlött a tornácon és kimosta a bíró csizmáját. A parázs lehullott a tűzhelybe, és a vacsorának szánt szárított szalonna magától elkezdett zsírozni. A háromezer méh kirajzott a begyéből, és körözött a kapzsi ember feje fölött, amíg az be nem ugrott a kiürült kútba.
A pinty hazavitte a krajcárt. Boris néni este kenyeret szelt vele a piacon, és még maradt is belőle holnapra.
Mert ami nem a tiéd, azt nem lopja el a hatalom. A furfang néha többet ér a karmoknál.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
