Volt egyszer egy király, akinek volt egy lánya, és ennek a lánynak olyan éles szája volt, hogy az udvari fonóasszonyok keresztet vetettek, ha elment mellettük. Akármilyen herceg jött kérőbe, kettő mondatban a porba küldte. Az egyiket „rézfedős kondérnak” nevezte, mert kopaszodott; a másikat „fűrészelt szalmacsutkának”, mert nyársorja volt; a harmadiknak meg azt mondta, „az anyádtól bocsánatot kell kérned, hogy kihordott”.
A király már attól félt, hogy a lánya pártában marad, mert a kérők elfogynak.
A szomszéd uradalomban szolgált egy fiatal legény, Boldizsár. Nem volt benne semmi különös, csak az, hogy soha senki nem hallotta visszaszólni. Akivel beszélt, mindig egy fél mondatot várt meg, mielőtt válaszolt. Boldizsár meghallotta a királyi hírt, és arra gondolt: „Ha valaki nem lakhat egész életében abban a kemencében, akkor talán valaki ki tudja segíteni.”
Az uradalmi öreg kulcsár kölcsönadott neki egy kopott kék köpenyt, egy sárga süveget, és egy gyűrűt egy faragott pecséttel. Boldizsár bekopogott a palota kapuján.
— Vándor herceg vagyok — mondta. — A nevem nem fontos. Csak beszélni szeretnék a királylánnyal.
Bevezették. A királylány a trónterem ablaka mellett állt, és a fagyökereken gombolyított egy szál fonalat.
— Te is herceg vagy? — kérdezte Boldizsártól. — Akkor három kérdésem van. Ha hármat megválaszolsz, megfontolom. Ha nem, mehetsz a folyópartra.
— Kérdezz, hercegnő.
— Az első. Miért nincs a köpenyeden hímzés?
Boldizsár nem kapta el a tekintetét.
— Mert a hímzés akkor szép, ha az ember előbb látja a köpenyt. Ha mindjárt a hímzést látnánk, megfeledkeznénk arról, ami alatta van. Engem szeretnék, ha látnál.
A királylány pillantása megakadt.
— A második. Mit eszel reggelire?
— Kenyeret, ha van. Vizet, ha kenyér is van. Imát, ha más nincs.
A királylány hallgatott.
— A harmadik. Mit mondanál, ha megsértelek?
Boldizsár elgondolkozott.
— Megkérdezném, hogy mi fáj.
A királylány leengedte a fonalat. A király, aki a függöny mögött hallgatózott, behunyta a szemét.
— Nem vagy herceg — mondta a királylány lassan. — Egy herceg az első kérdésnél elszaladt volna.
Boldizsár leemelte a sárga süveget.
— Boldizsár vagyok. A szomszéd uradalomban szolgálok. Az öreg kulcsár adta a köpenyt. A pecsétgyűrű hamis.
A királylány megfordult, és kinézett az ablakon. Az udvaron a kertészek éppen rózsát kötöztek a karókhoz.
— És miért jöttél?
— Mert hallottam, hogy nincs, aki válaszoljon neked anélkül, hogy bántana — mondta Boldizsár. — Pedig lehet.
A királylány leült az ablakpárkányra. Sokáig nem szólt. Aztán azt mondta:
— Anikó a nevem. Senki nem hív így.
— Anikó — felelte Boldizsár.
A király kijött a függöny mögül, és nem szólt semmit; csak biccentett.
Anikó még aznap este Boldizsárral ment ki a szomszéd uradalomba. Nem mint királylány, hanem mint Anikó. Az udvari fonóasszonyok keresztet vetettek, de már nem félelmükben — meglepetésükben.
Mert akinek az éles szája a fegyvere, attól az élet egy szelíd válasszal veszi el.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
