Egy megfáradt obsitos katona ballagott hazafelé a hosszú szolgálatból. Üres volt a tarisznyája, korgott a gyomra. Estefelé beért egy faluba, és sorra bekopogtatott a házakhoz.
— Adjatok egy falatot, jó emberek, három napja nem ettem.
De az a falu fösvény falu volt. Az egyik azt mondta, épp most fogyott el a kenyér; a másik, hogy a tehén se ad már tejet; a harmadik be se nyitotta az ajtót. Pedig a kéményekből szállt a füst, és a levegőben ott úszott a sült szalonna szaga.
A katona megvakarta a fejét, aztán elmosolyodott. Kiállt a falu közepére, a kúthoz, és nagy hangon elkiáltotta magát:
— Sebaj, atyafiak! Nem is kérek én senkitől semmit. Majd főzök magamnak kőlevest!
A népek kidugták a fejüket.
— Kőlevest? Az meg mi a csoda?
— Hát ti nem ismeritek a kőlevest? — csodálkozott a katona. — A világ legpompásabb étke! A király is csak ünnepnap eszik ilyet. Csak egy nagy bogrács kell hozzá, egy kis víz, meg egy szép, tiszta kavics.
A bíró, aki fösvény volt ugyan, de kíváncsi, előhozott egy bográcsot, a katona vizet mert bele a kútból, és beledobott egy sima, mosott folyami kavicsot. Tüzet raktak alá, körégyűltek a falusiak.
A katona kavargatta, megkóstolta, csettintett.
— Ó, felséges! Bár… így csak jó. Egy csipet só kellene bele, akkor lenne igazán fejedelmi.
— Só, azt adhatunk — mondta egy asszony, és hozott egy marokkal.
A katona kavargatta tovább, megint kóstolt.
— Mennyei! Kár, hogy nincs egy fej hagyma. Attól aranyszínű lenne.
— Hagymám, az van — szólt a szomszéd, és hozott hármat.
Így ment ez tovább. A katona minden kóstolás után „csak úgy megjegyezte”, mi tenné még jobbá — s a falusiak, hogy lássák a csodát, sorra hozták: ez egy marék répát, az egy fej káposztát, amaz egy darab füstölt húst, a bíró felesége egy bögre árpakását, a molnár egy marék lisztet a sűrítéshez.
Estére akkora, sűrű, gőzölgő, illatos leves fortyogott a bográcsban, hogy a szomszéd faluban is összefutott a nyál a szájakban. A katona kimert mindenkinek egy jó tállal. Ettek, kanalaztak, dicsérték, és álmélkodtak:
— Ki hitte volna, hogy egy kavicsból ekkora lakoma lesz!
Mikor a bogrács kiürült, a katona kihalászta az aljáról a kavicsot, letörölte, és zsebre tette.
— Ezt megőrzöm — kacsintott. — Sose lehet tudni, mikor jön jól még egy kőleves.
Azzal jóllakottan, kipihenten továbbállt. A falusiak meg még sokáig emlegették, milyen jóízűen vacsoráztak — akkor, amikor együtt, egy fedél alatt, mindenki adott egy keveset.
Mert amit külön-külön senki nem adna oda, azt együtt, jókedvvel mind odaadják — a bőség sokszor csak egyetlen jó ötleten múlik.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
