Volt egyszer egy király, akinek volt egy szép eladósorba került leánya, meg egy furcsa ötlete. Kidoboltatta az egész országban:
— Aki akkora hazugságot mond, hogy én magam kénytelen leszek rákiáltani, hogy „ez már hazugság!”, azé lesz a leányom keze és fele királyságom. De aki csak olyat mond, amire azt felelhetem, hogy „lehet” — az üres kézzel megy haza.
Sereglettek a kérők. Jött egy gazdag kalmár:
— Felség, van nekem egy ökröm, akkora, hogy a szarva a felhőket böki!
— Lehet — bólintott a király nyugodtan. — Nagyra nőnek manapság az ökrök.
Jött egy hetyke vitéz:
— Felség, ugrottam már akkorát, hogy három vármegyét átrepültem egy szökkenéssel!
— Lehet — mondta a király. — Fürge legény vagy.
Így ment ez napokig. A kérők egyre cifrábbat lódítottak, de a király mindenre csak annyit mondott: „lehet” — és a kérők egymás után kullogtak el.
Végül a sor végéről előlépett egy szegény juhászbojtár, ócska subában, kezében egy vén tarisznya.
— Hát te mit akarsz, fiú? — kérdezte a király lekicsinylően.
— Csak azt jöttem megmondani, felség — kezdte a bojtár ártatlan képpel —, hogy tavaly olyan magas kendert termett a mi földünk, hogy a teteje az égig ért. Fölmásztam rajta a mennyországba.
— Lehet — mondta a király. — Jó föld a tiétek.
— Odafent — folytatta a bojtár — épp kaszáltak az angyalok. Segítettem nekik, és fizetségül kaptam egy zsák diót. De ahogy jöttem lefelé, a kenderkötél elszakadt, és én lezuhantam — bele egyenesen a földbe, nyakig.
— Lehet — bólintott a király. — Nagyot lehet esni onnan.
— Hazaszaladtam egy ásóért, kiástam magam, és amikor épp kászálódtam kifelé a gödörből — a bojtár itt jól a király szemébe nézett —, arra jött a felséged megboldogult édesapja, és a fülembe súgott valamit.
— Ugyan mit? — hajolt előre a király.
— Azt üzente, hogy felséged apjaura még háromszáz arannyal tartozik az én szegény apámnak a régi adósságból — és hogy felséged az illendő, ha ezt most szépen kifizeti.
A király arca elvörösödött. Ha azt mondja: „lehet” — akkor beismeri a háromszáz arany adósságot, és fizethet. Ha viszont nemet mond…
— Hazugság! — csattant fel önkéntelenül. — Az apám soha senkinek nem tartozott!
Alig ejtette ki a szót, elnevette magát, mert rájött, hogy tőrbe csalták a saját játékával.
— No, fiú — mondta —, téged nem lehet überelni. Kimondtam, hogy „hazugság”, tehát tiéd a leányom keze.
Így lett a szegény juhászbojtárból királyi vő — nem a vagyonával, hanem a talpraesett nyelvével.
Mert a jókedvű furfang néha többet ér a vagyonnál — aki ügyesen forgatja a szót, annak a szerencse is a szavába szalad.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
