Volt egyszer egy király, s annak a kertjében állt egy csodálatos fa, amelyen aranyból volt minden alma. De hiába volt kincset érő a termés, a király sosem szedhette le, mert minden éjjel, mikor az almák épp beértek, valaki titokban leszedte mind — hajnalra egy szem sem maradt a fán.
A királynak három fia volt. Egy este így szólt hozzájuk:
— Fiaim, aki megőrzi az aranyalmát, és megtudja, ki lopja, azé lesz fele királyságom. Ma éjjel a legidősebb őrködik.
A legidősebb királyfi, Zoltán, büszkén kihúzta a kardját, s leült a fa alá. De alighogy leszállt az éj, olyan édes álom szállt a szemére, hogy elaludt. Reggelre az almák eltűntek.
Másnap a középső fiú, Levente próbálkozott. Ő is fogadkozott, hogy le nem hunyja a szemét — de éjfélre őt is elnyomta az álom, s hajnalra megint kopasz volt a fa.
Harmadnap a legkisebb királyfira, Andrisra került a sor. A bátyjai kinevették:
— Ha mi el nem bírtuk kerülni az álmot, te ugyan mit tehetnél, öcskös?
Andris nem szólt semmit. De ő okosabban készült: nem ült le a puha fűbe, hanem tövisággal fonta körül a helyét, hogy ha elbóbiskolna, a tüske megszúrja és fölébressze. Aztán egy hideg forrásvizet is odakészített, hogy azzal mossa az arcát, ha nehezedne a szeme.
Így hát Andris ébren maradt. Éjfélkor suhogást hallott, s fölnézett: az égből egy gyönyörű, tündöklő tollú madár szállt le a fára, s csőrével csipegetni kezdte az aranyalmákat.
Andris nem kiáltott, nem kapott a kardjához. Csöndben, lassan odalopózott, s mikor a madár a legalsó ágra ereszkedett, gyöngéden a kezébe zárta — nem szorosan, hogy meg ne sértse, csak épp annyira, hogy el ne röpülhessen.
— Ne bánts! — kérlelte a madár. — Nem magamnak viszem az almát. A hegyen túl egy beteg öreg tündér él, s csak az aranyalma illata gyógyíthatja meg. Minden éjjel neki lopok.
Andris elgondolkodott. Erős volt hozzá, hogy kitekerje a madár nyakát, s dicsőséggel vigye apja elé. De a jó szíve mást súgott.
— Ha valakit gyógyítasz vele — mondta —, akkor nem lopás az, hanem irgalom. Gyere, vigyünk együtt egy kosárral a beteg tündérnek, s apámnak majd megmondjuk az igazat.
A madár hálásan csillant meg. Reggel Andris a bátyjai és az apja elé állt, elmondta a történteket, s a király — bár először haragudott — végül megértette a fiát.
— A te két bátyád az álmot sem tudta legyőzni — mondta a király. — Te legyőzted az álmot is, meg a saját haragodat is. Nem az erőddel arattál, hanem a türelmeddel és a jó szíveddel. Ezért téged illet a fele királyság.
A tündér, ahogy meggyógyult, hálából minden esztendőben megajándékozta a királyságot egy kosár aranyalmával — de most már nyíltan, ajándékként, nem lopva. Andris pedig igazságos királlyá lett, akiről azt tartották a nép között: nem a kardja volt éles, hanem az esze meg a szíve.
Mert a legnagyobb próbát nem azzal állja meg az ember, hogy legyőz másokat, hanem azzal, hogy legyőzi önmagában a lustaságot és a haragot.
Szereted a jó esti meséket? A Mese Appal alkalmazásban több száz interaktív mese vár, amit együtt fedezhettek fel a gyermekeddel — töltsd le a Google Play-ről vagy az App Store-ból.
