Ami szeretetből kapott folytatást, az nem múlik el — csak átköltözik.
A Tövisháti dűlő szélén, ahol a szekérút bekanyarodik a régi malom felé, egy magányos diófa állt. Olyan régóta nőtt ott, hogy senki a faluban nem emlékezett, ki ültette. Törzse vastagabb volt, mint amennyit egy ember átölelni tudott, és nyaranta árnyéka félnapra eltakarta a kis Boldogasszony‑szobrot, amit a határba állítottak még a dédapák.
Egyik áprilisi reggelen, amikor a köd még az árokparton fésülködött, egy fecske szállt le a legalsó ágra. Hosszú útról jött; tolla fáradtan tartotta össze a szárnyát.
— Megpihenhetek nálad? — kérdezte.
A diófa csak egy ágát rezdítette meg, mintha bólintana.
— Pihenj, ameddig akarsz. Itt a nap előbb melegít, mint a határ többi helyén.
A fecske ott maradt. Két ág hajlatában fészket épített, és attól a nyártól fogva minden hajnalban olyan élesen hasította a levegőt, hogy a parasztok a határban munka közben felnéztek: hajnalodik.
Mikor ősz jött, a fecske elindult dél felé. A diófa csak ennyit mondott:
— Vigyázz a tengerre. Sokat hallottam róla, de sosem láttam.
— Visszajövök — felelte a madár. — És majd elmesélem.
Így ment ez sok‑sok éven át. A fecske minden tavasszal pontosan ugyanarra az ágra szállt le, néha kicsit sebzetten, néha vidáman, és mesélt: déli kikötőkről, ahol az emberek halat sütnek a parton; sziklahasadékokról, ahol a fecskék ezrei alszanak; egy szigetről, ahol állítólag még a folyó is sót terem. A diófa hallgatta, és minden tavasszal újabb gyűrűt rajzolt magába.
Egyszer aztán jött egy szokatlanul kemény tél. A fagy mélyebbre vájt, mint máskor. Amikor a fecske az újabb tavaszon visszaszállt, megtorpant: a diófa egyik fele kiszáradt. A kéreg úgy vált le a törzséről, mint egy köpeny, amit elejtenek.
— Megöregedtél — mondta halkan a fecske.
— Igen — felelte a fa. — A szelek mostanra erősebbek nálam.
A fecske felhúzta a szárnyát.
— Akkor itt maradok melletted, amíg lehet.
A fa egy darabig csendben volt. Aztán egy diót — éppen egyet, az utolsót, amit még tartott magán — lehullatott a madár lába elé.
— Vidd magaddal. Ültesd el, ahol a szél nem éri. Ne itt. Messze.
— De én ide szoktam visszajönni. Hozzád.
— Akkor ezután ide is jössz, meg oda is. Egy úttal több, egy otthonnal több.
A fecske felkapta a diót, és elindult. Hét napig repült, mire elért egy védett völgyet egy kis patak mellett. Ott elásta a magot a puha földbe, és visszafordult.
Mire visszaért, a diófa törzse már a földön feküdt. A parasztok kivágták, mert egy ága majdnem ráesett a Boldogasszony‑szoborra. Csak a tönkje meredt az ég felé, mint egy elnehezedett kéz.
A fecske leszállt a tönkre, és sokáig nem mondott semmit. Aztán elrepült.
Hét év múlva, egy újabb tavaszon, a kis völgyben egy ember kapálás közben különös fát talált: már mellig ért, levelei szélesek voltak, és úgy susogtak, mintha valami régi dallamot ismételnének. Megöntözte. A fa nőtt tovább.
Az ember nem tudta, honnan került oda az a dió. A fecske tudta.
Azóta minden tavasszal két helyen áll meg, mielőtt fészket rak. Egyszer a Tövisháti határban, egy mohás tönknél. Aztán a kis völgyben, a fiatal diófa ágán.
Mert ami szeretetből kapott folytatást, az nem múlik el — csak átköltözik.
