Léna és a papagáj
Léna egy vidám kislány volt, aki a nagyvárosban élt a szüleivel. Minden reggel izgatottan nézett ki az ablakból, hogy milyen új kalandok várnak rá aznap. A város tele volt érdekes helyekkel, furcsa emberekkel és rejtélyes zugokkal, amelyek mindig felkeltették Léna kíváncsiságát.
Egy szép tavaszi reggelen, amikor Léna éppen készülődött iskolába, meghallotta, hogy a szomszéd néni hangosan kiabál az udvaron. „Segítség! Elszökött a papagájom!” – kiáltotta kétségbeesetten. Léna kinézett az ablakon és látta, hogy egy színes papagáj repked a fák között, miközben vidáman csipog.
„Gyere vissza, Pepito!” – kiáltotta a néni, de a papagáj csak nevetett és tovább repült. Léna észrevette, hogy Pepito egy vicces dalt dudorászott, és úgy tűnt, mintha szándékosan játszadozna a gazdájával. A kislány mosolygott, mert látta, hogy ez nem egy szokásos szökés, hanem egy igazi tréfa.
Léna most döntés elé került: segítsen a szomszéd néninek elkapni a huncut papagájt, vagy menjen iskolába, ahogy minden nap szokta?
Léna gyorsan felvette a kabátját és kirohant az udvarra. „Segítek magának, néni!” – kiáltotta, miközben felnézett a fákra, ahol Pepito éppen egy ágon himbálózott és nevetgélt.
„Pepito, te huncut madár!” – szólította meg Léna a papagájt. „Tudom, hogy csak játszol velünk!” A papagáj meglepetten nézett le rá, majd hirtelen elkezdte utánozni Lénát: „Huncut madár! Huncut madár!” – ismételgette vidáman.
Léna rájött, hogy Pepito szereti a figyelmet és az új hangokat. Elkezdett furcsa dalokat énekelni és vicces mozdulatokat csinálni. A papagáj lenyűgözve figyelte, és lassan egyre közelebb szállt hozzá. A szomszéd néni is csatlakozott, és együtt táncoltak az udvaron.
Végül Pepito annyira élvezte a műsort, hogy rárepült Léna vállára és boldogan csipogott. A szomszéd néni megkönnyebbülten ölelte át mindkettőjüket. Most Léna azon gondolkodott: elmondja-e a tanárnőjének, hogy miért késett el az iskolából, vagy kitalál egy másik magyarázatot?
Léna úgy döntött, hogy ma is elmegy iskolába, mint minden nap. Gyorsan összepakolta a táskáját, és elindult az utcán. Útközben még mindig hallotta Pepito vidám csipogását a fák tetején, ahogy egyik ágról a másikra ugrált.
Az iskolában Léna nem tudott figyelni a tanórán, mert folyton a huncut papagájra gondolt. Vajon még mindig ott repked-e a környéken? A szünetben az osztálytársainak is elmesélte a reggeli kalandot, és mindenki nagy nevetésben tört ki, amikor utánozta Pepito vidám éneklését.
Amikor délután hazafelé tartott, Léna meglepetten látta, hogy Pepito még mindig a parkban repdesett. A papagáj most egy pad tetején ült, és úgy tett, mintha zongorázna a padon. Néhány járókelő megállt és nevetve nézte a különös előadást. A szomszéd néni pedig továbbra is próbálta elkapni a makacs madarat.
Léna most újra döntés elé került: vajon megpróbálja kifundálni, hogyan tudná rábeszélni Pepitot, hogy térjen haza, vagy hagyja, hogy a papagáj továbbra is szórakoztassa az embereket a parkban?
Lencsi mélyet lélegzett, és elhatározta, hogy elmondja az igazságot. Amikor végre beért az iskolába, a tanítónéje aggódva várta. „Lencsi, hol voltál? Nagyon izgultunk!” – kérdezte kedvesen.
„Tanítónéni, segítenem kellett a szomszéd néninek” – kezdte Lencsi bátran. „Elszökött a papagája, és együtt fogtuk be. Daloltam és táncoltam neki, mert azt hittem, hogy így könnyebben visszajön.” A tanítónéni mosolyogva hallgatta a történetet.
„De Pepito nagyon okos madár volt!” – tette hozzá lelkesen Lencsi. „Utánozta a hangomat, és amikor meglátott minket táncolni, olyan kíváncsi lett, hogy lerepült hozzám!” Az osztálytársai is körülötte gyűltek, és izgatottan hallgatták a papagájos kalandot.
A tanítónéni büszkén megdicsérte Lencsit: „Nagyon kedves voltál, hogy segítettél a szomszédnak. És milyen okosan oldottad meg a problémát! Legközelebb azonban szólj egy felnőttnek, hogy hol vagy.” Lencsi boldogan bólintott, és tudta, hogy jól döntött, amikor az igazságot mondta el.
Léna gyorsan elköszönt a szomszéd nénitől és Pepitótól, majd rohant az iskola felé. Útközben azon törte a fejét, mit is mondjon majd a tanárnőnek. „Segítettem elfogni egy szökött papagájt” – ez túl hihetetlen volt. Végül úgy döntött, hogy egyszerűbb magyarázatot talál ki.
Amikor belépett az osztályterembe, a tanítónéni szigorúan nézett rá. „Léna, miért késtél el?” – kérdezte. Léna mélyet sóhajtott és azt mondta: „Elnézést kérek, tanárnő! Az egyik szomszédunk segítségre szorult a kertjében, és nem tudtam nemet mondani.”
A tanárnő elmosolyodott. „Nagyon kedves vagy, Léna, hogy segítesz a szomszédodnak. Legközelebb azonban próbálj meg korábban elindulni, hogy ne késs el az órákról.” Léna megígérte, és leült a helyére. Titokban azonban már azon gondolkodott, vajon Pepito mit csinál most, és mikor látogathatja meg újra.
Délután, amikor hazafelé tartott, megállt a szomszéd néni kerítésénél. Pepito a ketrecében ült és boldogan integetett neki a szárnyával. „Huncut madár!” – kiáltotta a papagáj, és Léna nevetett. Tudta, hogy új barátot szerzett Pepito személyében.
Lénának hirtelen eszébe jutott valami. Emlékezett rá, hogy amikor kicsi volt, a nagyanyja mesélte neki, hogy a papagájok nagyon szeretik a zenét. Elővette a telefonját, és elkezdte lejátszani Pepito kedvenc dalát, amit gyakran hallott a szomszéd lakásából áradni. A papagáj kíváncsian fordította a fejét Léna felé.
„Pepito, gyere ide!” – szólította meg kedvesen a lányka, miközben a zene szólt. A papagáj lassan közelebb repült, és végül Léna vállára szállt. „Jó fiú vagy, Pepito!” – simogatta meg óvatosan a madár tollait. A szomszéd néni örömkönnyekkel a szemében rohant oda hozzájuk.
„Köszönöm szépen, Léna! Egész nap próbáltam elkapni ezt a huncut madarat!” – mondta hálásan a szomszéd néni. Együtt indultak hazafelé, Pepito pedig végig Léna vállán ült, és halkan dúdolta a kedvenc dalát.
Attól a naptól kezdve Léna és Pepito nagy barátok lettek. A papagáj többé nem szökött meg, de minden délután, amikor Léna hazaért az iskolából, vidáman köszöntötte őt az ablakból.
Léna elmosolyodott, és úgy döntött, hogy hagyja Pepitot szórakoztatni az embereket. A kislány leült egy közeli padra, és élvezettel nézte, ahogy a papagáj egyre több embert gyűjt maga köré. Pepito most már táncolni is kezdett, és olyan viccesen mozgatta a fejét, hogy még a szigorú arcú öregúr is nevetésben tört ki.
Később Léna meglátta, hogy a szomszéd néni is leült egy másik padra, és mosolyogva figyeli Pepito előadását. „Tudod mit, Pepito?” – kiáltotta a néni. „Talán te vagy a legjobb szórakoztató a városban!” A papagáj büszkén felfújta a tollait, mintha megértette volna a dicséretet.
Amikor kezdett besötétedni, Pepito magától repült vissza a szomszéd néni vállára. „Nos, úgy látszik, elég volt mára a show-ból” – mondta a néni, miközben megsimogatta a papagáj fejét. A park közönsége tapsolt, és mindenki mosolyogva távozott.
Léna hazasétálva azon gondolkodott, hogy milyen különleges napja volt. Pepito bebizonyította, hogy néha a legjobb kalandok ott várnak ránk, ahol legkevésbé számítunk rájuk. Másnap reggel már alig várta, hogy megnézze, vajon a papagáj mit talál ki legközelebb.
