Amit jótettből ültetsz, az visszahozza önmagát — néha vizet, néha életet, néha mindkettőt.
A hortobágyi puszta szélén élt egy fiatal pásztor, Andris. Nem volt szegény, nem volt gazdag — annyi nyája volt, amennyi épp elég, hogy a tél ne kezdjen veszekedni vele.
Egy decemberi reggelen, amikor a köd olyan vastagon ült a réten, hogy az ember a saját kezét sem látta, Andris egy gyenge nyögésre lett figyelmes. A nádas szélén megtorpant. Egy daru feküdt a hóban; szárnyán beszáradt vér, lábát egy róka csapdájába rúgta. Még élt, de már alig.
Andris letette a botját. Lassan szétfeszítette a csapdát, kivette a madár lábát, és bélelte egy ronggyal. A darut a meleg kabátjába tette, és hazavitte. A kemence mellé tette egy fonott kosárba, és három hétig minden nap nyers halat hozott neki a Tiszáról.
A daru meggyógyult. Egyik tavaszi reggelen, amikor Andris kinyitotta az ajtót, a madár kiállt a küszöbre, ránézett a pásztorra, hármat bólintott, aztán felemelkedett az ég felé. Kis idő múlva már csak egy fekete pont volt a felhők alatt.
— Eredj — mondta neki Andris. — Vigyázz magadra.
Egy év múlva olyan aszály jött Hortobágyra, amilyenre a legöregebbek sem emlékeztek. A kutak feneke kifeketedett. A nyáj egymás után dobta le magát a porba. Andris bottal támaszkodva járta a határt, és nézte, hogyan szárad ki minden, amit ismert.
Egy nap, ahogy a kút mellé leült, hogy levegőt vegyen, egy nagy árny suhant el a feje fölött. A daru volt. Leszállt a kút kávájára, és úgy nézett Andrisra, mintha azt akarná mondani: emlékszem.
— Te jöttél? — kérdezte a pásztor.
A daru csak egyet mozdult, aztán elindult. Lassan repült, alacsonyan, mintha azt akarná, hogy Andris kövesse. A pásztor felállt, és ment utána. Másfél óráig mentek, ki egészen a puszta északi széléig, ahol már köves a talaj, és senki nem legeltet, mert nem nő ott semmi.
A daru egy lapos kőnél megállt. Hármat koppantott rajta a csőrével.
Andris letérdelt. Lefejtette a kőről a kiszáradt mohát, és a kő alatt egy hűvös, sötét lyukat talált. Bedugta a kezét. Víz volt.
Hazaszaladt a faluba. Hozott magával lapátot, ásót, hat embert. Estére már egy láb mély gödör volt a kő helyén, és tiszta, hideg víz buggyant fel a fenéken. Másnap reggelre kettő láb. Egy hét múlva a falu apraja‑nagyja onnan hordta a vizet. A nyájuk megmaradt. Az aszály elment a nyár végével, de a forrás ott maradt.
A daru még egyszer eljött, ősz elején. Andris kiállt elé a forráshoz, és tartott neki egy halat. A daru elvette, megette, aztán felemelkedett, körözött kettőt a falu fölött, és elindult délnek.
A falu később úgy hívta a forrást, hogy Daruszem.
Mert amit jótettből ültetsz, az visszahozza önmagát — néha vizet, néha életet, néha mindkettőt.
