Hanna és a varázslatos fák
Hanna egy kertész lánya volt, aki minden nap friss virágokat szedett édesapja kertjéből. Egy napon azonban különös dolog történt – a király hírnökei megjelentek a házuk előtt, és bejelentették, hogy Hannát a királyi udvarba hívják. A lány nem értette, miért, de nem volt választása, el kellett mennie.
A királyi udvar pompázatos volt, arany díszítésekkel és gyönyörű szőnyegekkel. Hanna még soha nem látott ilyen csodálatos helyet. Az udvarmester, egy különös, hosszú szakállú férfi fogadta, „Üdvözöllek, Hanna!” – mondta mosolyogva. „Tudom, hogy kertészkedéshez értesz, de van egy titkos képességed, amiről még te sem tudsz.”
Az udvarmester elvezette Hannát egy szobába, ahol csodálatos növények nőttek. De ezek varázslatos növények voltak, amelyek fénylettek és éneklettek! „Ezek a királyi varázskert növényei” – magyarázta az udvarmester. „És te vagy az egyetlen, aki gondozni tudod őket. A kezed érintésétől újra virágozni fognak.”
Most döntenie kellett: maradjon és gondozza a varázskert növényeit, vagy inkább térjen haza biztonságba?
Hanna mélyet lélegzett és bólintott. „Maradok” – mondta határozottan. „Meg akarom tanulni, hogyan gondozzam ezeket a csodálatos növényeket.” Az udvarmester arca felragyogott. „Bölcs döntés, kislány. De előbb meg kell ismerned a varázskert titkait.”
Az udvarmester megmutatta Hannának, hogy a varázsnövények nem közönséges vízzel, hanem a hold fényével és kedves szavakkal táplálkoznak. „Beszélj hozzájuk” – tanácsolta. „Mondd el nekik, mennyire szépek, és énekelj nekik.” Hanna félénken közelebb lépett egy kék fénnyel világító rózsához, és suttogva megszólalt: „Szép vagy, kicsi virág.” A rózsa azonnal fényesebben kezdett ragyogni!
Napok teltek el, és Hanna egyre jobban megértette a varázskert nyelvét. A növények felismerték kedves érintését, és amikor a lány énekelni kezdett, egyszerre fény és dallam áradt belőlük. De egy este, amikor egyedül dolgozott a kertben, észrevette, hogy az egyik növény – egy ezüst levelű fa – szomorúan lógatta ágait.
Hanna közelebb ment a fához, és megérintette a törzsét. Hirtelen képek villantak fel, látta, hogy ez a fa valójában egy elvarázsolt herceg, akit egy gonosz boszorkány változtatott növénnyé! Most választania kellett: megpróbálja-e kiszabadítani a herceget, kockáztatva ezzel a varázskert biztonságát, vagy inkább titokban tartja, amit megtudott?
„Köszönöm, de inkább hazamennék” – mondta Hanna udvariasan. „Természetesen, drága gyermekem.- mondta az udvarmester, – De előbb vigyél magaddal egy kis ajándékot!” – nyújtott át egy parányi, ezüstösen csillogó magot. Hanna óvatosan zsebre tette, majd elköszönt.
Otthon azonban furcsa dolgok kezdtek történni. A mag, amit az udvarmester adott neki, éjszaka világítani kezdett a zsebében, és ahol Hanna megérintette a kertjük növényeit, azok varázslatos fényben kezdtek ragyogni. Édesapja megijedt, amikor meglátta, hogy a sárgarépák aranyosan, a saláták pedig ezüstösen csillognak a holdfényben.
Másnap hajnalban egy szolga érkezett az udvartól egy üzenettel: „A király nagyon beteg, és csak a varázslatos növények gyógyíthatják meg. Hanna segítsége nélkül a király meghal, és az egész királyság veszélybe kerül.” Hanna ott állt, kezében az ezüstös maggal, és tudta, hogy döntenie kell. Használja a varázserejét, hogy megmentse a királyt és az egész királyságot, vagy maradjon otthon biztonságban, és hagyja, hogy mások oldják meg a problémát?
Hanna szíve gyorsan vert, de tudta, mit kell tennie. Óvatosan letérdelt a kis fa mellé, és mindkét kezét a törzsére helyezte. „Tudom, ki vagy” – suttogta gyengéden. „Segíteni akarok neked.” Ekkor eszébe jutottak a tündér szavai a szeretet erejéről. Hanna mélyet lélegzett, és tiszta szívből, minden erejével azt kívánta, hogy a herceg szabaddá váljon.
Ahogy Hanna egyre melegebb szeretetet érzett a szíve mélyén az ismeretlen herceg iránt, a fa ezüst levelei lassan arany színűre kezdtek változni. A törzs ragyogni kezdett, és hirtelen egy fényes villanás hasította át az éjszakát. Amikor a fény elhalványult, Hanna előtt egy fiatal herceg állt, akinek szeme könnyes volt a hálától.
„Köszönöm” – mondta a herceg, és mélyen meghajolt. „Három éve voltam fa, és te voltál az első, aki észrevette a fájdalmamat. A szereteted törte meg az átkot.”
Másnap reggel az egész királyi udvar ünnepelt. A herceg elmesélte a királynak, hogyan szabadította meg Hanna, és a király úgy döntött, hogy a kislány legyen a varázskert fő gondozója. Hanna boldogan fogadta el, hiszen tudta, hogy itt, a varázsnövények között találta meg igazi otthonát, ahol a szeretet és a varázslat kéz a kézben járnak.
Hanna szíve hevesen vert, de tudta, hogy az udvarmester bölcs tanácsára szüksége van. Másnap reggel felkereste őt, és elmondott neki mindent: a hercegről, az átokról, és a nehéz döntést, ami előtt állt. Az udvarmester hosszan hallgatott, majd bólintott. „Tudtam, hogy eljön ez a nap” – sóhajtotta. „Ez a herceg húsz éve vár a megszabadulásra. De csak olyan valaki törhet meg egy ilyen erős átkot, akinek tiszta a szíve és igazi a varázsereje.”
„De hogyan?” – kérdezte Hanna izgatottan. Az udvarmester mosolygott. „A holdtölte éjszakáján, amikor a varázskert a legerősebb, énekelned kell a herceg-fának. De nem akármilyen dalt – azt a dalt, amit a szíved diktál, tele szeretettel és reménységgel. Ha őszinte vagy, és ha valóban segíteni akarsz, az átok megtörik.”
A holdtölte éjszakáján Hanna a herceg-fa elé állt. A teljes varázskert ezüstös fényben fürdött. Hanna mélyet lélegzett, és énekelni kezdett – egy gyönyörű, szívből jövő dallamot a szabadságról, a reményről és az igaz barátságról. A fa levelei megremegtek, aztán vakító fény áradt belőle, és amikor a fény eloszlott, egy fiatal herceg állt Hanna előtt, aki hálásan mosolygott rá.
„Köszönöm” – mondta a herceg. „Húsz év után végre szabad vagyok!” A herceg visszatért apjához, a királyhoz, és Hanna továbbra is a varázskert gondozója maradt. Az udvarmester büszkén figyelte, ahogy a lány napról napra erősebb lett a varázslatban. A varázskert pedig még soha nem virágzott olyan gyönyörűen, mint Hanna gondozása alatt.
Hanna mélyet lélegzett, és erősen megszorította az ezüstös magot. „Nem hagyhatom, hogy a király meghaljon” – mondta magában, majd elindult el az udvar felé. Útközben a mag egyre jobban világított, és Hanna érezte, ahogy a varázsereje erősödik benne.
Az udvarnál káosz fogadta. A király az ágyában feküdt, sápadt arccal, míg az orvosok tanácstalanul topogtak körülötte. Hanna egyenesen a királyi kertbe sietett, ahol elültette az ezüstös magot. Ahogy föld érintette, a mag azonnal kicsírázott, és egy gyönyörű, aranylevelű növény nőtt ki belőle, melynek virágai gyógyító fényt bocsátottak ki.
Hanna a varázslatos virágokkal a király szobájába sietett. Ahogy a gyógyító fény megérintette a királyt, szeme felnyílt, és egészségesen felült az ágyában. „Köszönöm, bátor kis Hanna!” – mondta hálásan. „Te mentettél meg engem és az egész királyságot!”
Hanna boldogan tért haza édesapjához, aki büszkén ölelte magához. A lány megtanulta, hogy a varázserő nem csak ajándék, hanem felelősség is, és hogy néha a legnehezebb döntések vezetnek a legszebb eredményekhez. Ettől kezdve Hanna lett a királyi kert varázslatos kertésze, és boldogan élt, tudva, hogy segíteni tud másokon.
Hanna mélyet sóhajtott, és lassan visszatette az ezüstös magot a zsebébe. „Sajnálom, de nem mehetek” – mondta a szolgának. „Túl veszélyes lenne, és nem akarom, hogy családom bajba kerüljön.” A szolga szomorúan bólintott és elment.
A következő napokban Hanna próbálta elfelejteni a történteket, de a varázslatos mag folyamatosan világított a zsebében.Édesapja megértően ölelte át, és azt mondta: „Nem mindig kell hősnek lenni, kislányom. Néha a bölcsesség abban rejlik, hogy tudjuk, mikor kell nemet mondani.”
Hetekkel később egy másik szolga érkezett hírt hozni: egy fiatal herceg, aki szintén varázslattal rendelkezett, megmentette a királyt. A királyság biztonságban volt, és Hanna megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tudta, hogy jó döntést hozott.
Hanna továbbra is gondozta családja kertjét, de már óvatosan használta varázserejét – csak kis dolgokra, otthon, biztonságban. Az ezüstös mag egy szép kis virágfa lett, amely minden este gyengéden világított, emlékeztetve Hannát arra, hogy néha a legnagyobb bátorság abban rejlik, hogy tudjuk, mikor kell biztonságban maradni.
