Ábel kalandja a világűrben
Ábel egy kis fiú volt, aki imádta a csillagokat. Egyik este, amikor az éjszakai égboltot csodálta, hirtelen egy különös fény jelent meg az udvaron. Egy színes űrhajó landolt a kertjében, és egy barátságos, zöld kis űrlény integetett neki onnan.
„Szervusz, Ábel!” – mondta az űrlény nevetve. „Én Zizi vagyok a Nevető bolygóról! Hallottam, hogy szereted a csillagokat, ezért eljöttem, hogy meghívjalak egy kis űrutazásra!” Ábel nem hitt a szemének. Ez a legjobb dolog volt, ami valaha történt vele!
A pilótafülke tele volt színes gombokkal, amelyek különféle hangokat adtak ki – valamelyik kacagott, másik huhogott, a harmadik pedig tüsszentett. Zizi elmagyarázta, hogy az ő bolygójukon minden tréfás és vidám.
„Most pedig választanod kell!” – mondta Zizi nevetve. „Hova menjünk először? A Nevető bolygóra, ahol minden vicces, vagy a Csillagpor galaxisba, ahol a csillagok táncolnak?”
„A Nevető bolygóra szeretnék menni!” – kiáltotta Ábel izgatottan. Zizi vigyorogva megnyomott egy narancssárga gombot, és az űrhajó azonnal elindult.
A Nevető bolygó csodálatos látvány volt! A fák levelei kacagtak a szélben, a virágok tüsszögtek, amikor méhek szálltak rájuk, a házak pedig olyan formájúak voltak, mint az óriási mosolygós arcok.
„Gyere, bemutatlak a barátaimnak!” – mondta Zizi, és elvezette Ábelt a bolygó központjába. Ott találkoztak Bubival, aki mindig buborékokat fújt a füléből, és Kuncival, akinek a haja állandóan felállt. Együtt játszottak egy különleges labdával, ami minden érintésre más-más állatot utánzott: egyszer nyávogott, máskor ugatott, néha pedig cincogott.
Ahogy telt az idő, Ábel észrevette, hogy kezd sötétedni az ég. Zizi elmondta, hogy hamarosan vissza kell vinnie őt a Földre, mert a szülei bizonyára aggódnak. „De előtte még egy utolsó kalandot választhatsz!” – mondta nevetve az űrlény.
„Utazzunk a Csillagpor galaxisba!” – kiáltotta Ábel izgatottan. Zizi boldogan nyomott meg egy arany színű gombot, és az űrhajó hirtelen csillogó porfelhőbe került. Ábel elképedve nézte, ahogy körülöttük ezernyi apró csillag kezdett keringeni és táncolni.
„Nézd csak!” – mutatott Zizi a nagy ablakon keresztül. A csillagok valóban táncoltak! Némelyikük keringőt járt, mások rock and rollt, és egy kis csoport éppen tangót próbált. A legnagyobb, aranysárga csillag karmesterként vezényelte a többieket egy csillogó pálcával.
„Ez hihetetlen!” – suttogta Ábel, miközben egy rózsaszín csillag kedvesen integetett neki az ablakon keresztül. „Miért táncolnak így?” Zizi nevetve magyarázta: „Itt a Csillagpor galaxisban a zene maga a fény! Minél szebben táncolnak, annál ragyogóbbak lesznek, és így világítják meg az egész univerzumot!”
Hirtelen a karmester csillag feléjük fordult és barátságosan intett. „Azt hiszem, meghívnak bennünket táncolni!” – mondta Zizi. „De vigyázz, Ábel! Ha csatlakozunk a tánchoz, örökre itt maradhatunk a csillagok között. Mit választasz?”
„Részt veszek a bolygó híres nevetőversenyén!” – döntött Ábel boldogan. Zizi tapsolni kezdett, és rögtön elvezette őt a nevetőverseny színpadára, ahol már sok vicces űrlény várakozott. A zsűriben ült Hahó, aki minden mondatnál hahózott, és Hehe, aki állandóan heherészett.
Ábel gondolkodott, mi lenne a legviccesebb tréfa. Végül úgy döntött, hogy bemutatja, hogyan járnak az emberek a Földön. Furcsa, komoly arccal sétált végig a színpadon, miközben úgy tett, mintha nagyon fontos dolgokról gondolkodna. Az űrlények először csendben nézték, aztán egyszerre kitört belőlük a nevetés! Soha nem láttak még ilyen „komoly” lényt!
A zsűri egyhangúlag Ábelt hirdette ki győztesnek, és díjként kapott egy varázslatos nevetőkövet, ami bármikor és bárhol képes volt vidám hangulatot teremteni. „Ezt magaddal viheted a Földre!” – mondta Zizi büszkén. Ábel szorosan magához ölelte az ajándékot.
És valahányszor szomorú volt, csak meg kellett fognia a nevetőkövet, ami mindig emlékeztette erre a csodálatos kalandra.
„Megnézem a bolygó titkos Vicc kincstárát, ahol az univerzum legviccesebb dolgait őrzik!” – mondta Ábel csillogó szemekkel. Zizi és a barátai lelkesen tapsikoltak, majd egy titkos ajtóhoz vezették, ami egy hatalmas fa törzsében rejtőzött.
A Vicc kincstár belseje mesebeli volt! A falakon vicces festmények lógtak, amik minden pillanatban változtatták az arckifejezésüket. A polcokon különleges tárgyak sorakoztak: egy sapka, ami viselőjének fejére pöttyös füleket varázsolt, egy toll, ami csiklandós rajzokat készített, és egy tükör, ami mindenkit bohóc orrral mutatott. A központban állt a legnagyobb kincs: egy kristálygömb, ami színes felhőkkel volt tele.
„Ez a Nevetés kristály!” – magyarázta Zizi büszkén. „Aki belenéz,mosolyogni fog egész nap!” Ábel óvatosan bekukkantott, és azonnal jókedvre derült.
Amikor visszatértek az űrhajóhoz, Ábel szomorúan búcsúzott új barátaitól. A hazaút során Ahogy elérték a Földet, Ábel megígérte, hogy őrzi a titkot, és mindig emlékezni fog erre a fantasztikus kalandra.
Csatlakozom a táncoló csillagokhoz és örökre itt maradok!” – kiáltotta Ábel boldogan, és máris ugrott egyet izgatottságában. Zizi széles mosollyal nyitotta ki az űrhajó ajtaját. A karmester csillag barátságosan közeledett feléjük, és átnyújtott Ábelnek egy apró, csillogó táncos pálcát.
Ábel félénken kilépett az űrhajóból, és azonnal érezte, ahogy teste könnyűvé válik, mint egy toll. A csillagok vidáman körülvették, és lassan megtanították neki a kozmikus keringőt. Ábel kacagva forgott és szállt a csillagok között, miközben maga is egyre ragyogóbbá vált. Hamarosan ő is olyan fényesen világított, mint a többi táncos csillag!
„Ezentúl te leszel a legfiatalabb csillagunk!” – mondta a karmester csillag büszkén. „A neved Ábel-csillag lesz, és a te feladatod lesz, hogy vidámságot hozz az univerzumba a táncoddal!” Ábel boldogan elfogadta új szerepét, és Zizi barátságosan megsimogatta a fejét, mielőtt elköszönt volna tőle.
Azóta is, ha éjszaka felnézel az égre, megkeresheted Ábel-csillagot, aki vidáman táncol a többi csillag között.
Ábel egy pillanatra elgondolkodott, majd határozottan bólintott. „Visszatérek a Földre, hogy másoknak is elmeséljam ezt a csodát!” – kiáltotta lelkesen. A karmester csillag megértően mosolygott és egy különleges, apró csillagport fújt Ábel felé. „Ez a varázspor segít majd emlékezni minden részletre!” – súgta Zizi.
Az űrhajó lassan elhagyta a Csillagpor galaxist, miközben a táncoló csillagok búcsúzóul egy gyönyörű fényjátékot adtak elő. Ábel integetett nekik, és szívében mélységes hálát érzett ezért a hihetetlen kalandért.
Amikor Ábel újra a saját kertjében találta magát, úgy érezte, mintha csak álmodott volna. De amikor a zsebébe nyúlt, ott csillogott a varázspor, bizonyítva, hogy minden igaz volt. Zizi még egyszer meglengette kis zöld kezét, majd eltűnt a csillagos égbolton.
Másnap Ábel izgatottan mesélte el kalandját a családjának és barátainak. Azóta is minden este felnéz az égre, hátha újra meglátja Zizi kis űrhajóját, és tudia, hogy bárhol is vannak a csillagok, ő is része volt már egyszer ennek a kalandnak.
